A számok szerelmese, lételeme, hogy rendszerben gondolkozzon, kihívások nélkül pedig el sem tudná képzelni az életet. A pedagógusból lett könyvelővel és ügyvezetővel a kezdetekről, szakmai változásokról, a diákmunka értékéről, hétvégi túrázásokról és a természethez való kötődésről beszélgettünk. Légrádi Júlia interjúja.

Egy nagyon klasszikus első kérdéssel készültem: milyen iskolákat végeztél és miért éppen erre a pályára mentél?

Matek-kémia szakos tanárként kezdtem a pályafutásomat középiskolában,
de pár év után rájöttem, hogy ez nem az én világom, túlságosan sok stressz és korlát közé voltam szorítva, miközben a matematika csodái nem izgatták fel különösebben a diákjaimat. A gyes és gyed időszaka alatt elvégeztem az akkor még Pénzügy és Számviteli Főiskolát, ami nagyon nehéz volt két kisgyerek mellett, de úgy éreztem, kell valami, ami kiszakít az otthoni mókuskerékből, amit letehetek az asztalra, és amivel a zsebemben tudok majd váltani. Ekkor keveredtem bele a könyvelés világába, amiazóta is nagy szerelem az életemben.

A számok iránti rajongás gyerekkorod óta megvan?

A számok, a matematika, a precizitás, a rendszerszemlélet mindig is fontosak voltak nekem, bátran vállalom, hogy kocka vagyok. Ezt otthonról hozom, a szüleim is hasonlóan gondolkoztak, mindig törekedtek a tökéletességre. Olyan ember vagyok, aki szereti, ha valamit le lehet vezetni, ha szépen kijönnek az értékek, mindig és mindenben keresem az ok-okozati összefüggést, egész életemben az vezérelt, hogy megértsem a dolgok hátterét, egyszerűbb utakat és magyarázatot találjak. Állandóan azon jár az agyam, hogy lehetne valamit egyszerűbben, gyorsabban, kevesebb munkával megoldani. Persze küzdök is azzal, hogy ebből a maximalizmusból lefaragjak, és görcsölés helyett egy kicsit lazább legyek.

Ez a rendszerszemlélet a magánéletedre is jellemző, ha valami probléma vagy logisztikai kihívás merül fel?

Igen, teljesen, és ezt átadtam a gyerekeimnek is, olyannyira, hogy amikor azt látom, hogy a fiam Excell-táblákba írja az életét, és mindent levezet, akkor nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hogy ez átok vagy áldás-e. Valahol talán az utóbbi, mert jó, ha valaki rendszerszemléletben éli az életét, de kötöttség is, mert kevésbé lehet spontánnak lenni, és ha bármi nem úgy alakul, ahogyan megtervezted, akkor jöhet az újratervezés, amíg nincs meg az új megoldás. Szerencsére, ahogy idősödöm, egyre jobban elfogadok olyan dolgokat, amikről azt gondolom, ennek így kellett történnie. Nem mindennek van magyarázata.

Mikor és hogyan kerültél a Patikapartner Kft.-hez?

2007 nyarán. Az egyik kolléganő szülni ment, és a helyére kerestek embert. Teljesen pályakezdőként, friss diplomával kerültem be, és a nulláról kellett kezdenem ezt az egészet, úgy, hogy egy hónap betanulás után már élesben dolgoztam. Emlékszem, hogy hetekig lapozgattam vissza a jegyzeteimet, és a korábbi dossziékat, hogy lássam, hogyan csinálta az elődöm, idő volt, mire belejöttem. Egyébként nagyon a véletlenen műve, hogy a Patikapartnerhez kerültem, ugyanis két álláslehetőség is függőben volt, és csupán egy napon múlt, hogy végül így alakult.

Nagyon sok változást élhettél meg, mióta itt dolgozol, milyen visszatekinteni az elmúlt 15 évre?

Egy kicsit olyan ez, mint amikor az ember gyereke felnő. Jó érzés, hogy sok olyan dologhoz van közöm, ami miatt gyorsabban, hatékonyabban megy a munka. Jókat mosolygok néha magamban, amikor jönnek új könyvelők, és nekik már nem kell megtanítani például a kézi banki könyvelést, mert már az egész automata. Teljesen más világ van, és jó érzéssel tölt el, hogy ezek a munkát megkönnyítő változások működhetnek a Patikapartnernél.

Szép ívet jártál be a cégnél, tele változatos szakmai kihívásokkal és eredményekkel. Mindig volt benned motiváció és igény a változásra? 

Igen, és szükségem is volt és van ma is a változatosságra, nem tudnám mindig ugyanazt csinálni. Pont az volt a jó az eddigi pályám során, hogy amikor egy kicsit már belefásultam valamibe, akkor mindig jött valami új és más kihívás. Könyvelőként kezdtem, aztán egyre inkább belefolytam a fejlesztésekbe, az igazán nagy áttörést pedig az jelentette, amikor a Nova Zrt. 40 cégét össze kellett olvasztani. Ez hatalmas szakmai kihívás volt számomra, sok mindent ki kellett alakítani, lefejleszteni, nem volt könnyű időszak.

Megosztott vezetői szerepet gyakorolsz, ez hogy néz ki a mindennapokban?

Nagyon sokáig kvázi vezető könyvelőként dolgoztam, és a fejlesztésekért feleltem, majd 2020 januárjában kineveztek ügyvezetőnek Kőhegyi Péter mellé, azóta az operatív dolgokért vagyok inkább felelős. Nagyon régóta ismerjük egymást, megosztjuk a vezetői teendőket, és ez jól működik, mert mindent meg tudunk beszélni, feladatkörben, ismeretekben és készségekben is kiegészítjük egymást.

Miért szeretsz itt dolgozni?

Az emberek, a csapat és a légkör miatt, szeretek bejönni, összhangban vagyunk, illeszkedünk egymáshoz, ami talán még a szakmai oldalnál is fontosabb. Néha azt mondom, amikor megérkezem, hogy „hazaértem”, és ezen röhögnek a kolléganők, és nekem is fura, hogy ezt mondom, de ez akaratlan elszólás, talán mutat valamit. Az is fantasztikus, hogy több korosztály van együtt, beszélgetünk ebéd közben, és rengeteg dolgot tanulunk egymástól.

Egyre több fiatal kapcsolódik be a munkába, gyakran diákokból lesznek az új kollégák, mennyire előremutató ez számodra?

Azt gondolom, ez a jövő, hogy a gyakornokok, diákmunkások évekig bejárnak, gyakorlatilag itt nőnek fel, és aztán maradnak. Ez egy biztos út, hiszen ismerjük az illetőt, mint kollégát, tudjuk a gyengeségeit, erősségeit, nem olyan, mint egy ismeretlen jelentkező. Ezt nagyon jónak találom.

Hogyan éled meg, hogy egy ideje a lányod is közreműködik diákmunkásként?

Először féltem tőle, és szigorúbb is voltam vele, mint mással, ezt még a kollégák is jelezték. Viszont hamar belejött, és eszméletlenül büszke lettem rá, mert azt vettem észre, hogy nagyon precízen, lelkiismeretesen dolgozik, szívügyének tekinti ezt az egészet. Örülök, hogy neki is pozitív élmény mindez, és annak is, hogy megtanulta, hogyan szocializálódjon egy munkahelyen, hogyan bánjon a különféle korú kolléganőkkel, és akár egy vele egyidőssel. Anyaként jó látni, hogy megállta a helyét, vezetőként pedig hálás vagyok, hogy egy olyan diákmunkást találtunk, aki jó leütésszámmal és kevés hibával dolgozik.

Mennyire mosódik össze a családi és munkahelyi életed?

Igyekszem, hogy külön tudjam választani a kettőt, de nem mindig sikerül. Ráadásul a férjem is szakmabeli, így sok helyzetet vagy jogszabályi változást otthon beszélek meg vele. Szerencsém van, mert rengeteg pozitív visszajelzést kapok tőle szakmailag (és persze emberileg és nőként is). Fontos a családom támogatása, nem is tudom elképzelni az életem enélkül a háló nélkül.

Mikor lazítasz?

Minden hétvégén túrázni megyünk, ha lehet, minél messzebb a várostól. Erre szükségem van ahhoz, hogy mindezt csinálni tudjam, szent és sérthetetlen dolog nekünk ez a kiszakadás. Ha esik, ha fúj, ha tél van, ha nyár, megyünk, mert segít kikapcsolódni, és a stresszt levezetni. Alapvetően nehezen tudok lelassulni, állandóan jár az agyam a teendőkön, és talán egyedül a túrázás segít ebben. Amikor mászom fel a hegyre, aztán le, és minden bajom van fizikailag, akkor nem tudok azon gondolkozni, milyen feladatok várnak rám.

Mit jelent neked a természet?

A természetben minden más, minden virágnak örülni tudok, fotózgatom, azonosítgatom őket, vagy épp lesem a madarakat, ezek jó élmények. Falun nőttem fel, sokáig ornitológusnak készültem. Állandóan lógtam a fákon, a madarakat figyeltem, mindig kint voltam valahol a bozótban, a szüleim nem sokat láttak, de jól kezelték mindezt, még azt is, hogy állatokat hordtam haza, sőt, apukám mindegyiknek csinált házat, ketrecet. Ez a rajongás aztán visszaszorult, ahogyan elkerültem Budapestre, viszont a túrázásokkal kicsit megvan a „vissza a természetbe” érzés.

Szerinted valaha fogsz még ezzel a rajongással valamit kezdeni?

Ezen sokat gondolkozom, hogy milyen lenne nyugdíjas koromban visszatérni vidékre, de egyelőre nem tudom elképzelni, hogy olyan szinten lelassuljak. Aztán elképzelhető, hogy ha idősebb leszek, mindez megtörténik.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Szakmailag az, hogy egy kicsit tudjam másképp kezelni a dolgaimat: visszaszorítani az állandó multitaskingot, megtanulni delegálni a feladatokat, dolgozni azon, hogy ne mindent én akarjak megcsinálni, hiszen nagyszerű csapat áll mellettem, nyugodtan támaszkodhatok rájuk. Nekem ezek a kihívásaim, és úgy gondolom, ahhoz, hogy jobb vezető, jobb ember, jobb anya tudjak lenni, és saját magamat is jobban érezzem a bőrömben, ahhoz figyelnem kell ezekre, főleg, mert szeretném megelőzni a kiégést. Ami pedig a magánéletet illeti: nyárra tervezünk egy kisebb Észak-Olaszországi körutat, ami lehet, hogy az utolsó olyan utunk lesz, amire a gyerekek még eljönnek velünk. Nagyon várom, hogy négyesben legyünk, mert ezer éve nem volt ilyen családi nyaralás.